Pofonokat kapunk, és adunk. Akár az élettől, akár tőlünk, akár úgy, hogy mi vagyunk az élet. Kapni számtalan alkalommal kaptam, mindegyikből tanultam. Miért, kitől, mikor. Ha bölcs az ember, tanul belőle. De ehhez észre is kell vennie.
A minap én is kiosztottam egy hatalmas pofont. Gyűlölök osztani, sokkal jobban szeretek kapni, hiszen tanulok belőle, mint egy tanulságos ajándékból. Azonban eme pofont most ki kellett osztanom. Becsületemre mondva, számos belső szabályomat megszegtem, de ki kellett osztanom. Góliát szó szerint padlót fogott. Nem tudott vele mit kezdeni. Ám magához tért. Elsőként felfogta, hogy az általa istenített (ám számára) plebs képviselő véleménye abszolút nem egyezik az övével. De ezt teljesen félreértelmezte: Számára megszűnt létezni a környezet, ő innentől fogva nem fog egy követ sem hajítani senki felé. Sem akkor, ha bentről a foghíjas kerítés felé közelednek, sem akkor, ha kintről jön a farkas. Mondván, minek, hiszen úgy sem érdemlik meg, hiszen nem az ő falkájához tartoznak.
A pofon sikerült, Góliát elterült. De rosszabb állapotban kelt fel, mint azt valaha reméltem is volna...
